Kölcseysek a Lázárban

 

A Kölcsey Ferenc Gimnázium Improvizációs csoportja május 3-án, immár harmadszor, jött el iskolánkba – vendéglátóik: 1.b, 2. b, 4.a osztály volt. Előadásaik a playback1 színházi formára épülnek.

Nagy izgalom előzi meg már az előadásokat is. Az alsó tagozatos gyerekek izgulnak, hogy nem tartják-e történeteiket a „nagyok” – akik éppen a felnőttkor határán állnak – butácskának, semmiségnek.

A gimnazisták pedig félnek, hogy képesek lesznek-e visszajátszani a „kicsik” érzéseit, történeteit. Ennek a helyzetnek oldására mindenképpen hasznos a saját készítésű tea és a sok-sok szendvics.

Az idei előadáson ez is szóba került - ha a Lázárra gondolnak, rögtön ízlelőbimbóik is munkába lendülnek. Aztán az anyák napjához is kapcsolódtak történetek, meg az elváláshoz, a búcsúhoz, a féltéshez. Bizony néha kikerekedett szemük a Kölcseyseknek, hogy érzéseik nemcsak mélyek gyerekeinknek, de tökéletesen is fogalmazzák meg. Sőt, még a színészeknek is jutott pár biztató szó, dicséret.

Csak egy nagy baj volt. Rövid ideig tartott, és sok emlék maradt kimondatlan. Ezen a tanító nénik úgy próbáltak segíteni, hogy belső körben tovább játszottak, immár csak a maguk örömére.

 

1A playback mint fogalom a szó szerinti „visszajátszásra” utal: amikor valaki elmesél magáról valamit, például egy történetet, és a többiek eljátsszák, megjelenítik, visszaadják számára annak lényegét.

A playback-színház gyakorlatában és hatásában is formabontó: az előadás kamarai méretű térben, a színpad és a nézőtér szoros közelségében zajlik. A körülbelül negyven-ötven fős közönség és a 3-5 fős társulat sajátos kapcsolata az emberiség ősi történetmesélős rituáléira emlékeztet. A közönségből önként jelentkező nézők hangulatokat, történeteket mesélhetnek el. Erre a játékmester biztatja őket, aki az előadás házigazdájaként kapcsolatot közvetít a nézők és a színészek között. A mesélő vagy egy személyes hangulatát, érzését, élményét adja közre, vagy egy történetét meséli el, élete fontos mozzanatait idézve saját maga és a többiek okulására. Ezeket aztán a színészek minden előzetes megbeszélés nélkül, rögtönzéssel jelenítik meg a színpadon, miközben a zenészek ezt aláfestő improvizációs játékukkal kísérik. Amikor egy bizonyos néző elmeséli személyes élményét, mindig a játékmester segíti őt kérdéseivel, hogy jobban kifejthesse azt. A játékmester a mesélés után a színészek és zenészek számára saját szavaival összefoglalja a mesélő által elmondottakat, egyfajta értelmezést is adva annak. Ekkor következhet a színészek játéka, a megjelenítés. A jelenet végén a játékmester ismét a mesélőhöz fordul, hogy megkérdezhesse, hogyan hatott rá a játék. Ha ennek vége, újabb néző jelentkezhet, a maga történetével.

A közönség soraiban ülő, egymás meséire, élményeire és érzéseire figyelő emberek a színházi előadás során egyfajta együttes élményt élnek át, ami a megismételhetetlen jelenben hat. Az így színpadra kerülő, közösen formált mese, a mesélő és a színészek együttes alkotásának ereje olyan különös aurát teremt, amelyben az illúzió akár varázslatos valóságnak is tűnhet.