Az első…

Igen, az elsőnek mindig jelentősége van. Az első mosoly, az első szó, az első lépés, az első év az iskolában és az első tábor… Minden szülő ismeri ezeket a pillanatokat. Én szerencsés vagyok. Nemcsak mert már a második lurkóm koptatja a Lázár padjait és tanárai idegeit – Gergő után Marci fiam -, hanem azért is, mert ennek az első közös táborozási élménynek tevékeny résztvevője is lehettem. Nem kellett otthon a függöny rojtját rágva aggódnom, izgulnom a „kicsikémért” és persze értetlenül állni a csendes esték unalma előtt, hanem hátizsákosan, napégetve, koszosan, lila foltokkal, gyalogtúrázva, énekelve, mesélve, csocsózva, kézműveskedve tölthettem pár napot egy utánozhatatlan társasággal, felejthetetlen élményekkel gazdagodva.

Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz. Nem a táborozás tényétől, hiszen magam is nagy táborlakó voltam iskolás éveimben és szeretném, ha a fiaim is megtapasztalnák ezeket a vissza nem térő alkalmakat, hanem inkább a sok új, a sok első dolog miatt. Rögtön azután, hogy jelentkeztem kísérőnek Márta néni mellé, elkezdtek bennem cikázni a gondolatok: nem ismerem még annyira a csapatot…. kicsik még… mi lesz, ha sírás lesz, veszekedés, ha valaki haza akar jönni…. Hogy fognak engem fogadni a gyerekek? Elfogadnak majd? És a többi felnőtt? Kijövünk majd? Persze válaszokat nem találtam, de ismerve Márta nénit és a kísérő társanyukákat, azért győzött az érzés, hogy ez csak jól sikerülhet.

És ez történt. Az első pillanattól, az iskolai gyülekezőtől kezdve olyan magától érthetődően ment minden. A gyerekek csicseregtek, szaladgáltak, énekeltek, ettek-ittak, a szülők beolvadtak a forgatagba és a tábornyitó nagy közös kirándulást az esti bográcsozás koronázta meg. Másnap reggeltől már csak mi maradtunk, „a hős táborozók” az anyukák által készített kb. 24 féle süteménnyel és rengeteg levezetni való energiával.

Meg sem próbálom felsorolni azt a számtalan élményt, kalandot, értéket, érzelmet, kihívást és megoldást, ami fémjelezte ezt a pár napot. A gyerekek hazaérve sokat mesélhettek ezekről és bizonyára mindenkiben más-más módon hangsúlyozódtak ezek. Marci fiam a hosszú gyalogtúrákat nem komálta nagyon, de ennél több negatívumot nem sikerült belőle kicsikarnom, ami pedig nagy szó. Látni ezeket a hét-nyolc éves lánykákat-fiúkat, akikből egy pillanat alatt összetartó CSAPAT kovácsolódott, akik figyeltek egymásra, segítettek és vigasztaltak, szerepeltek és mulattattak, mindent közösen és együtt, jóban - rosszban, a felnőtteket megszégyenítő módon… ez volt a legszebb dolog a számomra, és azt hiszem ez a legnagyobb érték, amit csemetéink az ilyen alkalmakkor elsajátíthatnak.

Nagyon hamar elrepült az a pár nap. De amit mindnyájan tudtunk, éreztünk, hogy ennek folytatása lesz, kell, hogy legyen. Még el sem múlt teljesen, de mi a fiúkkal máris várjuk a jövő nyarat, a következő táborral. Aki ott volt tudja, érti, aki ez évben nem tudott csatlakozni, jövőre számítunk rá J

Üdvözlettel:

Bakos Márta (Bakos Marci anyukája)